- Nem működik.
- Lehetetlen.
- Lejárt… Tegnapig tartott.
Hangzott el tegnap a párbeszéd köztem és a konyhásnéni közt a menzán, mikor átadtam a diákigazolványomat, mellyel felhasználhatom a diákoknak járó kedvezményemet. Június 30. Egy tárgyaláson voltam, kisruhában, magassarkúban, olyan „nőcisen”. Habár már egy ideje nem eszem az (egyébként százszor is egekbe magasztalt) menzán, eszembe jutott, hogy hivatalosan ez az utolsó egyetemista napom, így gondoltam, még egyszer beállok a sorba, és eszem egy diákmenüt a műanyag tálcáról.
De nem működött már a kártya, lejárt. Szerencsére állt mögöttem egy fiú, másod-/harmadéves éves lehetett, aki kölcsönadta az ő kedvezményre jogosító kártyáját, hogy 38 kuna (kb. 1500 Ft) helyett csak 12-t (kb.500 Ft) kelljen kifizetnem, bár még ezt a kis összeget sem akarta hagyni. Mikor nagyon erősen ellenkezve a kezébe nyomtam a pénzt, ennyit mondott: „Ugyanmár, szívesen kifizettem volna az ön ebédjét is”. Az ÖN ebédjét. Magázott.
Ezzel a konyhásnéni szavai is szimbolikussá váltak: Lejárt. Tegnapig tartott. Tegnapig tartott az egyetemista életem. Az elmúlt egy év egyébként is átmenet volt. Többet koncentráltam a munkára, mint az egyetemre, utaztam, folyamatosan úton voltam.. már nem tehettem meg, hogy szerdától vasárnapig bulizzak. Természetesen időnként fel kellett pumpálni a vénáimat egy kis tamburával, de már vagy fél éve érzem, hogy nem, ez már nem az…FELNŐTTEM. FELNŐTT LETTEM. És nem is akárhogy, de most ahelyett, hogy előretekintenék /habár ezt teszem már jó ideje/, mégis itt az ideje, hogy kicsit vissza is nézzek.
2012. október 1-jén érkeztem Zágrábba. Becsomagolva a bőröndbe álmokat, ambíciókat. Ennyit tudtam erről megfogalmazni 2013. február 19-én: „Ma rájöttem: szerelmes vagyok. Zágrábba. De ez nem új, ezt 2005 óta sejtem, 2007 óta tudom. Most pedig már komolyra fordult a dolog. Nekem Zágráb az, ami Carrie Bradshawnak New York. Ezért nem is akarom elhagyni. Mondjuk úgy, hogy soha többet.”
Mikor megkérdeznek, miért szeretsz valamit/valakit, azt nagyon nehéz megfogalmazni. Eszedbe jut számtalan gondolat, számtalan apró mozaik, mely összeáll egy egésszé. Nem tudom, hogy foghatnám meg és önthetném szavakba az elmúlt két év mozaikdarabkáit, egyesével bizonyára kevés mutatna igazán szépen, bizonyos részei kimondottan csúnyák, vagy túl aprók, esetleg fénytelenek. Annyit viszont biztosan tudok, hogy a végeredmény egy nagyon szép mozaik lesz. És egy kerek egész.
A – Ajmo na kavu
B – Bubby, BRT, Bécs, Balasevic
C - Cappucino
D – „docimerice”
E - Erkély
F - Futás
G - Greengold
H - Hal
I - Igor
J - Jarun
K - Katarina
L - Lingvistika
M – Madjarica
N - Nasip
O - Okretište
P - Plac Tresnjevka
R - Randik
S - Szlavónia
T – Tambura
U - Utazás /ingázás/
V - Vincek
X – X-ica
Z - Zzzzz
Görcsösen akartam. Görcsösen itt akartam maradni. Aztán egyszer jött a belátás, a józan ész /ilyenem is van, habár ritkán jön elő J /: lejár az ösztöndíjam, a munkám Budapesthez köt, a doktorim amúgy is szundít, ott a lakás… a levegőben nem maradok itt. Nincs értelme. Szépen megfogalmaztam, és őszintén elhittem: visszaköltözöm Magyarországra. Nyilván így kell lennie. Mert a „sors” úgyis oda irányít, ahol lennem kell, kevés a beleszólásom.
Bejelentettem a cégnél, bejelentettem otthon. De a legfontosabb: „bejelentettem” Magamnak! Belenyugodtam. Nem mondom, hogy ezzel 100%-is boldog voltam, de beletörődtem. Minden görcsöt elengedtem, és elfogadtam, hogy nekem más „rendeltetett”. Az, hogy hazamenjek.
És akkor ismét közbeszólt a sors. Másfél év zágrábi élet után Dusnokra kellett mennem, hogy a sors utat mutasson, és megmutassa, mennyire igaz a mondás: úgyis ott leszek, ahol lennem kell.
Viszonylag rövid /félelmetesen rövid/ idő alatt fordult egy hatalmasat a kerék. Ismét szerelmes vagyok: Zágrábba (is). És ezt most már meg is élhetem.
Lejárt. Legalábbis az ösztöndíjam, az egyetemista életem. De lehet, hogy a bőröndbe csomagolt álmokat és ambíciókat nem kell felbontatlanul visszavinni. Mert valóra fognak válni. :)
