Futok, futok és futok... bár éreztem, kell most valami kis váltás, mert az egyedüli hosszú futásoknál kezdtem elveszíteni a motivációm. Tudom, hogy ez ideiglenes, de addig is kellene valamit haladni. Na meg 3 hét múlva itt a Vivicitta, addig már nem is akarok nagyon hosszúkat futni, inkább megpróbálnék kicsit gyorsítani. De egyedül nehéz kilépni a komfortzónából.
Nézelődtem a neten, lesz-e valami izgi futóverseny a környéken, és - nem meglepő módon - volt. :) Méghozzá nem is akármi: TEREPFUTÁS! Ez egy régi nagy vágyam, mert úgy gondoltam, ilyet csak az igazán "menők" csinálnak. Erdőben, hegyoldalon futni... na, ez nálam az abszolút váó... /az ultra után ;) /.
Két távra lehetett nevezni: 5 km és 10 km. Nem voltam túl izgatott, egy "laza körnek" fogtam fel, ez nem igényel felkészülést, gondoltam, kb. "nyugdíjasokkal" fogok futni, ez csak egy kerületi futóverseny.
7-kor keltem, és egy szuper turmix + a reggelim után útra keltem, hogy részt vegyek életem első terepfutásán. Bár én ezt előzetesen nem gondoltam egy komoly versenynek, mikor odaértem, ez egy kicsit megváltozott. Volt nevezés, rajtszám, kitűző, ajándék sportzokni, és sok "atlétatestű" futó is. :) Kicsit meg is ijedtem, mert én még mindig /azaz ismét/ dagadt vagyok. :(
A rajtszám átvételénél megint elfogott az a furcsa remegő érzés: ISMÉT VERSENYZEK! :)
Szép idő, bemelegítés.. 76-an álltunk rajthoz, akik a 10 km-re mentek, ők 2 kört futottak. Értelemszerűen. :) A rajtnál felhívták a figyelmünket, hogy ez egy nehéz pálya.
RAJT. Közel 5 km, kb. 170 m emelkedővel. És én emelkedőn még nem futottam. Szokásomhoz híven gyorsan indítottam, túl gyorsan, eléggé kipurcantam már az elején, de jött egy viszonylag hosszú és meredek lejtő, itt összeszedtem magam. Egész jól ment(em), bár itt már tudtam, lesz ennek böjtje. Ilyen lejtő után durva emelkedő lesz.... Hát, mikor visszanyalt a fagyi, vagyis a lejtő után ismét jött az emelkedő, megijedtem. Fájt a vádlim, nem nagyon akarta magát adni... beállt, és ilyenkor nehéz futni. De bátorságot kaptam, és ezen a részen elég sokat gyalogoltam. /Mert van ugye ez a "neverwalkos"** hülyeségem, ami miatt előbb dőlnék ki, mint hogy megálljak/ :) Azért nem bántam, mert a nálam jóval atlétatestűbbek is ezt tették... és még így is középmezőny voltam... hát miért ne. :))
Egyébként gyönyörű tájakon futottunk, igaz, ebből nem sokat láttam, mert sok volt a kő, azokat kellett kerülgetni, meg próbáltam a lábam elé figyelni, azért ez mégsem egy nasip vagy egy Margitsziget, ez maga az erdő. :) De az idő gyorsan telt, 5 km-t azért fél órába be lehet sűríteni.
Végül a cél előtt volt még egy lejtő, és innen már végig mosolyogtam. Bár a képek alapján /melyeket csak jó pénzért lehet megvenni/, én VÉGIG teli szájjal vigyorogtam. /Na jóóó, nemrég vették le a fogszabályzóm, mely kb. 500 ezer Ft-ba került, így azóta sokat mosolygok, hogy ne csak kidobott pénz legyen. :D/ Pedig közben inkább a pokolba kívántam magam, és az járt a fejemben, hogy: Kell ez Neked, Eszter??? :)) Meg hogy maradok én sík terepen... erre, mint a képek is mutatják, végig vigyorgok, mint egy tejbetök. :))
Persze a célvonalon áthaladni, tapssal... szuper érzés. Itt legalább érthető a mosoly. :D Utána pedig a vállveregetés: ismét megcsináltad... azonnal lefeküdtem a fűbe, szembe a nappal... és egy perc múlva már kezdtem sajnálni, hogy nem a 10 km-re neveztem. :D :D Legközelebb tuti arra megyek. :)) Na meg eszembe jutott I., aki nálam lényegesebben jobb formában van, de elmesélte, hogy az első terepfutásán /szintén 5 km/ utolsó lett, majd kipurcant. A második már jó volt, de kellett vagy 4-5 alkalom, míg belejött. És hát a csodás környezet, a levegő, a madárcsicsergés elég ösztönző, megéri kitartani. :))
Igaz, csak 5 km volt, ez nekem már tényleg meg sem kottyan, sík terepen persze, most pedig mááár érzem a vádlijaimat és a combjaimat. :)
Összegezve, fel kell fejlődnöm a terepfutáshoz, de AKAROM. MÉÉÉG! Biztosan lesz még ilyen poszt :))
