Felkészültem rá. 3 hónapja nem maradt ki edzésem 1 kivetélevel, amikor is beteg voltam. Fejben NAGYON akartam. Tudtam, ha ezt megcsinálom, életem legnagyobb sikere lesz. Igen, számomra tényleg a legnagyobb. A futástól más ember lettem, alig van olyan szegmense az életemnek, amire ne hatna ki. Az életemet az utóbbi időben két részre osztottam: Bécs előtti és Bécs utáni (ugye ide jöttem futni..). Mindent ehhez viszonyítottam. Visszaszámoltam. (4 helyen: a naplómban egy visszaszámlálón, a szekrényemen színes papírokkal, valamint minden nap kihúztam egy magyar és egy horvát motivációs idézetet, mint az adventi naptárban.) Mivel a kondícióm nagyon sokat fejlődött, sőőőt… tudtam, a félmaratont fejben kell lefutnom, fizikailag bírni fogom, olyan sosincs, hogy nem bírom. Ez a hetem már tényleg szinte csak Bécsről szólt. Ennek jó keretet adott a diéta: 3 nap fehérje, 3 nap szénhidrát. Közel egy hónapja egy korty alkoholt nem ittam, a héten éjfél előtt feküdtem mindennap, kivéve pénteken. Hajnal 1-re készültem el mindennel, és szombaton hajnalban indultunk Zágrábból. 2 busznyi ember, maratonisták, félmaratonisták, rengeteg tapasztalt futó és sok kis „gyík“ (ahogy Janko, kedvenc edzőnk mondta), hogy életükben először saját magukat legyőzve teljesítsenek 21,1 km-t a saját lábukon, lehetőleg minél hamarabb. A tapasztaltak egész nap ettek, így hát mi is. Kezdjem el sorolni, mit? Reggel szendvics, majd a buszon müzliszelet, süti, csoki.. Útközben még kávé. Mire 1-kor megérkeztünk, hát bizony már éhen akartunk halni :), kínai kaja… Aztán elmentünk felvenni a rajtszámokat, ott még egy banán, müzli tejjel, pici csoki..
Majd, hogy legyen valami kis energiánk, elmentünk pizzázni. Utána ismét egy kis süti, majd vettünk még egy pizzaszeletet lefekvés előttre, éhen ne haljunk már. :) Közvetlen alvás előtt ismét csoki. És kb. 4-5 liter folyadék. Iva, a szobatársam már az ötödik félmaratont futotta, és tényleg jó tanácsokkal látott el. Este ismét korán fekvés, előtte persze kikészítettem a cuccaim, hogy ne reggel kelljen. Íme:
6:20-kor keltünk, én meglepően kevés izgalommal. Éreztem magamban a fizikai erőt, azt pedig tudtam, hogy fejben még erősebb vagyok. Reggelire egy szelet nutellás kenyér és egy mézes kenyér pici szőlővel, tejeskávé 2 órával a rajt előtt. Bécsben szuperjó idő, ragyogó napsütés, már reggel sem kellett hosszú pulcsi. Egy nagyon mosolygós, izgalommal teli fotó a rajt előtt, és INDULÁS:
Egyedül voltam teljesen, mert tudtam, eredményre megyek, és a lehető legelőbbről akartam indulni a saját zónámból. És akkor hajrá, elindultunk. Kb. 50 méter után elbőgtem magam. (Igen, tudom, furcsa indítás…) De eddigre sikerült elindítani a zenét, a telefonos applikációt, és ekkor fogtam fel, mi történik körülöttem. Hogy az út szélén emberek százai kiabálnak, szurkolnak… Nekünk, nekem. Sosem éltem még át, hogy NEKEM szurkoljanak sportban, mindig ÉN szurkoltam. Fenomenális érzés volt. Illetve lett volna, ha nem éreztem volna fájdalmat a jobb bokámban. Igen, mikor tegnap reggel felkeltem, fájt egy picit, vagyis éreztem, de rögtön bekentem, hát el is múlt, utána egész nap gyalogoltunk, és akkor nem volt semmi. De a legőszintébben semmi fájdalom. Este sem, ma reggel sem… Nem akartam elhinni… Egyszer volt pár hete, hogy kb. 1 hétig fájt a talpam, de ilyen még nem.. És éreztem én már az elején, hogy ez nem „egyszerű“ fájdalom, nem olyan, mikor feszültek az izmaim, és kell nekik egy 5 km, hogy "beinduljanak"… nem, ez annál rosszabb. De hogy mi lehet, el nem tudtam képzelni. Mikor valami fáj, feszül, szorít, kitartok 5 km-ig, olyankor rendszerint elmúlik. Most nem múlt el. Megfordult a fejemben, hogy feladom. Sőt folyamatosan ez járt a fejemben. De ezért írtam le a bevezetőben, mi mindent jelentett nekem ez a „bécsi túra“, és hogy ezt nehezen tudnám elviselni… Hát mentem tovább. Iszonyatosan fájt, minden lépésnél, mikor a bal lábamon léptem, minden egyes alkalommal eszembe jutott, hogy most a jobb lábamra kell mindjárt lépni, és hogy fog fájni. DE FELADNI??? Feladni Bécset??? Nem, nem lehet. Elkezdtem imádkozni a bokámhoz: „kérlek, gyere rendbe, mennünk kell, nem hagyhatsz cserben….“ De nem tudtam semmire koncentrálni közben. Kinyomtattam egy karkötőt, hogy ahhoz, hogy a célomat teljesítsem (1 óra 55 perc), melyik kilométernél hányadik percben kell lennem. Még a 6.-nál is benne voltam az időben!!! Közben beért Tomislav, aki I. egyik legnagyobb ellenfele a futásban, tudtam, ő nagyon erős. Együtt futottunk egy darabon, de mondtam, menjen, nem bírom tartani a tempóját. Sok szerencsét kívántunk, és elhúzott.
A 7. km-nél már éreztem, hogy lassulok, hogy kvázi sántán futok, mert FÁÁÁJ! Semmi másra nem tudtam koncentrálni. Eszembe jutott egy félmaratoni beszámoló, amit 2-3 hónappal ezelőtt olvastam. Emberkének nem volt kedve futni (sajnos van ilyen is), hát elkezdett spanolni a közönséggel. Rávigyorgott emberekre, pacsizott velük. Gondoltam, kipróbálom, figyelemelterelésnek megteszi. Hát fel a fejet, KÖZÖNSÉG. Teli szájjal vigyorogtam (meglepő módon kevesen mosolyogtak vissza, mindenki várta a saját emberét, akinek kijött szurkolni). Aki visszamosolygott, annak megjegyeztem az arcát, és arra koncentráltam a következő visszamosolygóig. (Érthető?? :) ) Mivel magamhoz képest lassan futottam, energiám bőven volt mosolyogni. Így tettem meg 3 kilométert, és meglehetősen hatásosnak bizonyult. A bokám továbbra is FÁJT, de nem gondoltam rá, csak mentem.
Aztán már annyira fájt, hogy elkezdtem gyalogolni, gondoltam, kicsit megpihentetem. Itt még nem gondoltam, hogy kiállnék. Séta közben megjelent mellettem egy kockás mez, benne Zoki, a csapatunk fizikoterapeutája, a sérülések nagymestere. De el is húzott mellettem. Na itt elkezdtem futni, gondoltam, utolérem, és megkérdezem, mit csináljak. (Igen, futás közben ilyenek is az ember eszébe jutnak…) Aztán mérlegeltem a helyzetet, mit fog mondani. Örülhetek, ha csak visszaküld oda, ahonnan jöttem, és nem rúgja ki a bokáimat. :D Tehát erről le is tettem (jobb is volt, mert mikor utána elmeséltem neki, hogy be akartam érni, hogy adjon tanácsot, kimeregette a szemeit, és megkérdezte, hogy mit gondoltál, nekiállok megvizsgálni téged??). :) De ha már elindultam újra, futottam tovább.
Láttam a 10-es kilomért. Gondoltam, ideje lenne inni valamit, eléggé kiszáradtam, és itt volt frissítő állomás. Megálltam egy kis vízért, viszont nem tudtam újra elindulni. Csak gyalog. Na itt elkezdtem úgy igazán bőgni. Fel kell adnom…sántikáltam tovább. Percekig, 4-5 percet biztosan. És patakzottak a könnyeim. A sántikálásra esküszöm még picit rá is játszottam, csak hogy lássák, ÉN NEM ELFÁRADTAM, nekem ez kááááára FÁJ! És az a sok szánakozó tekintet, fúúú, azt nem bírtam….. Mit csináljak, mi legyen?? Adjam fel? És a buszon hallgassam, hogy futotta le mindenki, én pedig nem??? Hogy fel kellett adnom?? Nem, nem, lehetetlen, én ezt nem bírnám ki… Le akartam ülni a padkára, hogy feladom, és jól kibőgöm magam. Le is ültem, és már nem jöttek a rohadt könnyeim…. Hát felálltam, és úgy döntöttem, engem erről az útról max. a mentő fog levinni, de én magamtól, ha kell, 4 óra alatt, de besántikálok a célba… Hát elindultam…
Aztán kipattant a fejemből egy ötlet: JÉÉÉG! Kellene jég.. Honnan szerezzek jeget? Eszembe jutott, felhívom Langit, hogy az anyukája hozzon nekem a Schönbrunnhoz jeget. :) De nem is ismerem, ő sem fog engem megismerni. Jó, beugrom a boltba, veszek vmi mirelit cuccot, ráteszem, és megyek tovább… De nincs nálam pénz. Mit tegyek, mit tegyek?? Jobbra meglátok egy kávézót, ahol egy hosszú asztalnál néhány pasi martinizik. A martini olyan demizsonfélében volt, hogy hidegen tartsa azt. Kiléptem a járdára, messziről kiabáltam nekik, hogy „GIVE ME ICE“, mire odaértem, hárman is poharat nyújtottak nekem, szerintem olaszok voltak, nem is értették, mit kérek. Hát kérdés nélkül belenyúltam a demizsonba, kivettem egy marék jeget, és mentem tovább. (Azt az ujjongást egyébként.... a pasik is csak röhögtek... :)) Megálltam a járda szélén. Levettem a fejpántom, a bokám köré tekertem, a jég felét a zoknimba tettem, a másik felét a fejpántba, és elindultam. Tudtam, ha ez sem segít, fel kell adnom. De HATOTT!!! Hatott és hatott!! Most már csak úgy magamtól teli szájjal vigyorogtam, nem is az emberekre, csak az egész szituáción ezzel a jéggel. Továbbra is fájt, bénán mentem, semmi technika nem volt, lassú is voltam, DE FUTOTTAM!! Szerencsére fizikailag rendben voltam, még a 8. km-en elszopogattam a magnéziumot, ittam minden állomáson pár korty vizet, egy kis izotóniás italt, a pulzusom is alacsonyabb volt, mint gondoltam, alig ment 160 fölé. De annyira lassan telt az idő, még mindig csak a 13-14. kilométernél voltam, de már 80 perce futottam (vagyis úton voltam), számolgattam, hogy innen még tutira kell vagy ¾ óra… Húú de lassan telt. Megint elkezdtem a közönségre koncentrálni, mikor magyar zászlót láttam, odaköszöntem nekik, és így is elment 1-2 km. Közben még 2 fiúval összefutottam a csapatból, szó szerint összefutottunk, de velük kb. 200 m-t tudtam menni, nem bírtam azt a tempót sem így. Aztán jöttek a fejemben a motivációs mondataim: „Az igazság, hogy mindig tudsz gyorsabban futni, de az igazság néha fáj..“ „Menj, küzdj az álmodért (by Hooligans), „Azt a fájdalmat leírni, amit az ember egy maratonon érez, olyan, mint elmagyarázni egy vak embernek a színeket“ stb. Stb. Stb. Meg az új mondat, ami ma született meg a fejemben: engem innen a pályáról max. a mentő visz le, én magamtól nem adom fel…
A 17.-nél ismét majdnem elviselhetetlenül fájt, ismét elkezdtem kávézót keresni jégért, de itt már nem volt ilyen szerencsém. A mentősökhöz is odamentem, náluk sem volt... Míg erre koncentráltam, megjelent a bűvös 18-as kilométer, ami fejben nálam vízválasztó. 18 km-t már 3-szor is futottam, ennél többet csak egyszer. És 18 km után már nem adja fel az ember, onnantól már minden méter ajándék. 2 zeneszámot számoltam 1-1 kilométerre, dúdolgattam, hogy eltereljem a figyelmem, és mentem.
19. km: itt már olyan nagy volt a szurkolótábor, hogy tudtam, behajtanak a célba. Mentem, és próbáltam tudatosítani, hogy nem érdekel az időeredmény sem, akkor is azt akarom, hogy a nyakamba akasszák a medált… A bokám továbbra is fájt. NAGGYON FÁJT, itt már tényleg „fejjel futottam“.
20. km. AGY TOTÁLISAN KIKAPCSOL. És Eszter egy őrületes sprintbe kezd keresztbe-kasul előzve az embereket. Mert ez kell az ő lábának, khmm úgy értem lelkének. Fizikailag úgysem voltam fáradt. Megláttam egy kaput, amire azt hittem, a cél. Megszólalt a fejemben a mondat: Eszter, lefutottad a félmaratont. Kapkodtam a levegőt, és sírtam. Mit sírtam, BŐGTEM. Aztán rácsodálkoztam, hogy miért nem állnak meg az emberek, hát rájöttem, hátravan még vagy 500 m, vagyis ez még nem a cél. De ha már ennyit sprinteltem, akkor csak nem a cél előtt lassítok, ugye?? Alig kaptam levegőt a könnyeimtől, ebben már minden bennevolt: a fájdalom, az öröm, minden. CÉL: 2 óra 22 perc, az én órám szerint 2:11, és valóban, a hivatalos eredmény is ennyi lett. LEFUTOTTAM. Megkaptam a medált. Elálltak a könnyeim.
Vízért még el tudtam menni, de lenyújtani már nem tudtam. Nem tudtam ráálni a jobb lábamra. Nem bírtam felvenni a csomagomat sem, egyenesen az elsősegélynújtókhoz siettem, azaz bicegtem. A délután további részéről csak annyit, hogy nagyon kedves embereket ismertem meg: mentősöket, ápolókat, orvost, gipszelőfiút, taxist stb... Most pedig, miután a többiek 2 órája Zágráb felé vették az irányt, a hotel recepcióján várom, hogy megmentsenek. Hogy ki? A CSALÁDOM! Abban a pillanatban, mikor elmondtam, mi a helyzet, indultak értem.
És hogy megérte-e törött lábbal lefutni a félmaratont? NEM. És miért? Mert akkor történik ez, mikor rátaláltam egy olyan útra, amiről nem szerettem volna letérni. (Nem is fogok, csak kicsit megállok.) Egyébként az időeredményemmel még így is az élmezőnyben vagyok a csapatból…
És hogy miért érte meg mégis? A lábam már valószínűleg az elején törött volt (a röntgen alapján Janko szerint ez valami korábbi sérülés kiújulása?!). A futást nem tudtam volna most folytatni egy darabig. DE sokkal nehezebb lenne elviselni ezt az egészet, ha az érem nem lógna a nyakamban. Így azért más. Ismét bebizonyosodott, hogy minden fejben dől el. Én ma fejjel és szívvel futottam, nem lábbal. Vagyis a lábamat a fejem és a szívem irányította. És miután 2 edző is idejött, és szó szerint lecseszett, félve vártam Jankot, fő edzőnket, lelki és szellemi vezetőnket. (Janko egy karizmatikus személyiség, az egyik legkarizmatikusabb horvát futó…) Idejött, a legkomolyabb arccal annyit mondott: „Nem kellett volna ezt csinálnod. DE MA TE VOLTÁL A LEGERŐSEBB BROOKSOVKA. (a csapatunk) GRATULÁLOK. A minimum, hogy benne leszel a következő cikkemben.“ IGEN, MEGÉRTE!
