"Márpedig én futó leszek..." Írtam a naplómba 2012. január elején. Mert a futás olyan szimpatikus sportnak tűnt. Hogy nekem mi volt benne a vonzó? Szerintem az, hogy tudtam, kegyetlen fárasztó, és ettől biztosan pikkpakk le lehet fogyni. Nem tudom, de mindig felnéztem a futókra. Futók alatt nem a profikat értem, hanem azokat, akik rendszeresen futnak hosszabb-rövidebb távokat… Akik lefutnak egy félmaratont, „neaggyisten” egy maratont, azokat már minimum ufónak néztem, valami emberfelettinek, ami egy hozzám hasonló halandónak nem adathatik meg, mert ugye én sosem sportoltam…
De a fejemben nagyon is élénken élnek az általános iskolai tesiórák máig kínzó emlékei a futásokról, különösen a Cooper-teszt, amikor 12 perc alatt kell minél többet lefutni, és mindig de mindig kettest kaptam belőle… Valamiért megmaradt bennem egy bűvös 2600 m, talán ennyit kellett az ötöshöz teljesíteni, nekem pedig a rekordom majdnem 4 kör volt (egy kör 400 m, tehát ez testvérek között is csak 1600…) Emlékszem, egyszer már a kapu mögött voltam, innen kb. 50 m kellett volna az 1600-hoz, a hármashoz, és nem kaptam meg… Aztán bevillant egy kép, mikor lementünk a pályára Cooper-tesztet futni, és a tanár közölte, hogy egy kör bemelegítés előtte… Hát én majdnem sokkot kaptam, mondván essünk túl ezen a borzalmon, nem elég, hogy kiköpjük a tüdőnket a teszt alatt, még előtte is fussunk???
Aztán ott volt a 800 m-es teszt… mikor a fiúk még ki is előztek (vagyis kétszer gyorsabban futottak nálam…) És hát ez a teszt a Coopernél is rosszabb volt, mert itt meg végig gyorsan kellett volna futni.. de hogy fussak gyorsan 800 m-t, mikor még a 100 m-en is egy fiúval tettek párba, ugyanis egy lány sem volt annyira lassú, mint én, jobban mondva nem volt olyan dagi lány az osztályban, mint én…
Hozzáteszem, mindig ötös voltam tesiből évvégén, hogy ne ez rontsa el a kitűnő bizonyítványom, félévkor pedig kegyelemnégyest kaptam… De így utólag lettem volna inkább hármas, kevesebb megaláztatással. Így, két tanári diplomával és két év tanári tapasztalattal lenne ötletem, mit lehetett volna velem tenni abban az időben, de hát ez már a múlt. De az akkor szerzett frusztrációimmal azóta is küszködöm. J
A legelső jó élményem a futással a gimiben volt. Elindultunk rögtön 9. év elején Cooper-tesztre. Ugyanúgy görcsbe rándult a gyomrom, mint előtte.. Igenám, csak a gimis tesitanárunk, Pista bácsi jóval több pedagógiai érzékkel volt megáldva. Nem kért tőlünk semmit a teszten, csak egyet: fussuk végig. Azt mondta, aki megállás nélkül végigfutja a 12 percet, az ötöst kap. Nem akartam hinni a fülemnek, micsoda?? Semmi 2200, 2600 m?? Hát, challenge accepted. J Hogy én (aki ekkor már biztos 80 kiló körül mozgott.. vagyis nem mozgott J ) ötöst is kaphatok? És megcsináltam. Annyira lassan mentem, hogy bírjam végig, hogy a 12 perc alatt 3 kört futottam le (még az ált. iskolában is sikerült 4-et:), emlékszem, el sem fáradtam. De ötöst kaptam. Talán még 2 vagy 3 alkalommal futottunk Coopert a gimiben, ugyanezekkel a feltételekkel. És igen, akkor már ennyire nem voltam óvatos, mindig hoztam a szokásos 4 körömet, ugyanannyit, mint az általánosban, de már nem azt éreztem, hogy szívesebben ülnék egy forró ólommal teli kádban egerek és kígyókkal, csak ne kelljen Coopert futni. J
Utána a súlyommal való, (végülis sikeres) küzdelmem alatt többször is próbálkoztam a futással. Anno még 90 kg-osan is megpróbáltam. 0 kondíció, kevés akaraterő, 0 tudatosság. Mindig hamar feladtam. De valahogy minden évben elindultam. És mindig feladtam. Próbálkoztam az 5 km-es edzéstervvel (fél év alatt rendszeres edzéssel eljutsz arra a szintre, hogy lefusd az 5 km-t), az ment kb. 3 hétig, de még azt sem bírtam. És hát hiába az a futás utáni jó érzés, ha közbe meghalsz, de azt sem érzed, hogy haladnál, fejlődnél, akkor bizony feladod. Az áttörést a 2012-es év hozta meg. De hát leírtam január 19-én. J Íme részletek a naplómból:
2012. jan. 19.: A futással már több próbálkozásom volt. De március elején meglepem magam egy rózsaszín futócipővel. És FUTÓ leszek. (persze nem versenyszerűen, de rendszeresen fogok FUTNI.) :) Fejben már eldőlt.
2012. május 18.: Elindultam futni. De szerintem már pszichésen fáj a hasam. Már akkor elkezdett szúrni az oldalam, amikor kiléptem a lakásból. Picit futottam csak, helyette sétáltam egy fél órát.
2012. május 20.: Ma megláttam, hogy vasárnap lesz a Margit-szigeten testébresztő futógála. Gondoltam, benevezek egy 3,5 km-es távra, de így, hogy ma is fájt a hasam, és fél km-t nem bírtam lefutni, azt hiszem, ez felejtős. Talán holnap teszek még egy kísérletet. Mert annyira szeretnék futni, és egyszerűen nem tudom, mi a baj. Rendszeresen elindulok, tudom, hogy fizikailag már elég jól bírnám (többször bebizonyosodott), de kb. 200 m után már szúr a hasam. Pedig ma 4 órával előtte nem ettem, 2-vel előtte nem ittam, bemelegítettem hosszú sétával, és nagyon AKARTAM. FUTNI AKAROK, de valami miatt nem megy.
2012. június 20.: Elmentem biciklizni, kb. 40 perc lassú tempóban. Utána 12 perc futás (már előtte fájt a hasam, azt hittem, fog), de nem, nem és nem.:) "Csak" 12 perc után nyilallt bele annyira, hogy abba kellett hagynom. De addigra ki is dőltem.
2012. június 22.: Edzés: este kb. 25 perc futás + pár perc kargyakorlat. A futás brutálisan jólesett, ilyen jó még sosem volt, azt hittem, kiszaladok a világból. :)
2012. július 4.: Táborban voltunk gyerekekkel a horvát tengerparton. 4x felkeltem reggel egy órával korábban, és elmentem futni. Minden kör után megmosakodtam a tengerben. Hát kell ennél több?? :) Érdekes módon ment éhgyomorra is. Itthon felkelés után 10 perccel reggelizem, de ha fél óra eltelik, már nagyon éhes tudok lenni. Ott ment. Utána letusolva milyen jó volt lemenni reggelizni. :) Itthon pedig visszatértem a rendes kerékvágásba. Már 2-szer voltam itthon is futni hajnalban, egyszer este. És nagyon jó ez a reggeli futás, érdekes módon utána jobban is esik a reggeli.
2012. július 7.: 35 perc - életem legjobb a futása, bírtam volna még. Talán az L-karnitin is hozzájárult, de a pulzusom 160 körül mozgott, mikor 180 körül szokott lenni. Vagy edződöm? :)
2012. július 10. Reggel felkeltem, betoltam az L-karnitint, hát nem elkezdett esni az eső. Utána okmányirodába mentem, fényképeztek, nem ázhattam el. De holnap futok, az tutifix. :)
2012. július 15. Az idén elhatároztam: ÉN FUTÓ LESZEK. Na, nem valami maratonista, vagy versenyző, de én bizony FUTNI FOGOK, méghozzá RENDSZERESEN. :) És már kb. egy hónapja, pont holnap lesz egy hónapja, rendszeresen edzem, sokat. Önmagamhoz képest. És látom, ahogy alakulok. És érzem a kondícióm javulását. És ez több mint csodálatos érzés. Mert régen én azért tornáztam, szenvedtem végig 20-30-40 perceket, hogy fogyjak. Ennyi volt a motiváció. Mára már élvezem.
Ja, és amiért a poszt megszületett: 5,6 km-t futottam ma este 41 perc alatt. Az utolsó 200 m sprintben. És az első perctől az utolsóig ÉLVEZTEM. :) Ezzel számomra egy hatalmas falat döntöttem le. Tudom ezt rendszeresen ismételni kell, javítani stb. De itt most megállok egy pillanatra, és büszke vagyok magamra. :) Megéri csinálni, küzdeni. Lehet, nem is érezzük napról napra a fejlődést, nem látjuk lineárisan a javulást. De az elmúlt egy hónap minden edzéssel töltött másodperce megérte. A 40 fokban, reggel, mindig. :) Mert ÉLETEMBEN ELŐSZÖR LEFUTOTTAM KÖZEL HAT KILOMÉTERT. És ismétlem: MINDEN PERCÉT ÉLVEZTEM. Igen. FUTÓ LESZEK. :) :)
2012. július 19. Este akartam futni, hát nem jött a vihar...
2012. július 25. Hát, szerintem nem szégyen a futás,de nagyon HASZNOS. :) Nekem mindenképp. Annyira jó, hogy mindig át tudom lépni saját határaimat. Ma 42 és fél percet futottam megállás nélkül. :) Közben annyira nem is éveztem, de a most bennem levő öröm az határtalan. :) Megszabadít, felszabadít. Pedig korábban 2 perctől is meghaltam.
Utána egy időre felhagytam a naplóírással is, na meg valahogy a futással is. Ez a július 25-i rekord után volt még 1-2 rövid futásom, de az augusztus-szeptember másról szólt, nem a sportról… Akkor más téren kellett összeszednem magam. És jött az október, Zágráb. Ahol szintén elindultam egyedül is… októberben még szép volt az idő is, örültem, hogy 20 percet sikerült futnom, és már előre sajnáltam, hogy ismét abba kell majd hagynom hamarosan. És ez így is lett volna, ha nem találok rá az azóta többször is imába foglalt három betűre: BRT, avagy Brooks Running Team. J
A versenyekről szóló utolsó bejegyzést ott hagytam abba, hogy mikor elindultam az első edzésre, nem is sejtettem, hogy ez mennyi mindent hoz majd magával. Nem tudtam pontosan, hova kell menni. De már a környéken jártam, mikor jött egy futó srác.. futva.. (az ilyeneket akkor még mindig csak ufónak neveztem magamban… futva már edzésre is??) Látva a sportos öltözékemet (és a még sportosabb alakomat ;) megkérdezte, nem a Brooksba tartok-e. Mondom de, de nem tudom, hol van. Az jó, mert ő sem, de menjünk együtt. Majd csatlakoztunk két másik emberhez, akik szintén sportosan öltöztek, de már az utat is tudták. Jöttek a sztenderd kérdések: most kezded? futottál már? stb. stb. stb. És ez az egyik, amit a futás ad: KÖZÖSSÉG! Nekem ez annyira sokat jelentett az elején. Elindultam az edzésre, és míg bevártunk mindenkit, mindig akadt ott valaki, aki egyedül ácsorgott. Na, én őket céloztam meg. Még nem volt meg a csodás egyenkabátunk, de az ismerkedés csak egy kérdéssel indult: Brooks? Így ismertem meg pl. Almát, a közgazdász lányt, aki azóta elment Palermóba egy ösztöndíjjal, vagy Ivanát, a börtönpszichológust, na meg azt a másik nőt, akinek a gyerekének az óvodájában van magyar csoport, meg a negyediket, aki imád moziba járni…. És hogy mi volt ebben a jó? Azonnal megvolt a közös témánk: mert hát ugye van egy közös hobbink, amely kimeríthetetlen téma, de közben mégis megtudsz más információkat a többiekről. Akkoriban még együtt röhögtünk, hogy fogunk a hétvégén kétszer 10 percet lefutni, és röhögtünk, hogy hat hónap múlva félmaratont fogunk futni, hahaha, jól hangzik… Talán hittük is meg nem is. Ezek az ismeretségek egyébként el is maradtak, mert Alma ugye lelépett Olaszországba, a többiek meg valahogy elmaradoztak az edzésről... Azóta persze már megismertem másokat, de erről majd máskor, hamarosan begördülünk a Glavni kolodvorra, vagyis a zágrábi főpályaudvarra.
