Vasárnap reggel... Ébresztő 9-re állítva, 7:52-kor menthetetlenül felkeltem... Előjött az a gyomorideg, amit a fontos vizsgák, versenyek előtt szoktam érezni. Nevezhetjük izgalomnak is, de ez annál erősebb érzés. Minden pontosan megtervezve: éhgyomorra egy liter izotóniás ital, zabkása banánnal és almával, kávé ezúttal csak pici tejjel, majd fél liter folyadék + két L-carnitin a start előtt egy órával, térdekre és bokákra bemelegítőkrém. INDULÁS! :)
A start itt volt a koli mellett, tőlem kb. 2 perc sétára. Mikor kiléptem az utcára, három ember is oda igyekezett. Mosolyogva köszöntünk egymásnak ismeretlenül is. (És ez az egyik jó dolog a futásban. Nem a legjobb, arról majd később.) Lógott az eső lába, de szerencsére nem esett. Így még gyorsan visszaszaladtam a szobába, letettem a széldzsekim, maradtam csak a pulcsinál. Mikor odaértem: hangosan szólt a zene, emberek futkároztak, nyújtottak, bemelegítettek, volt, aki beszélgetett, volt, aki krémezte magát, de mindenkinek tűz volt a szemében, mindenki egy dologra készült: legyőzni saját magát. (Volt, aki másokat is le akart győzni ;) Nekiálltam a bemelegítésnek. Éreztem, hogy most nem lesznek ólomból a lábaim, hogy most menni fog. Egyszercsak megjelent I. Azt mondta, le kell győznöm a klubból a lányokat, mert jobb vagyok. Én csak nevettem. Tettünk még egy gyors kört, végül a zenémet I. javaslatára mégsem vittem magammal (to ti je natjecanje jbg kaj ti bude muzika...), így betettük a kocsiba, - mint később rájöttem, ez egy igen rossz húzás volt - és irány vissza a rajthoz. Bandic úr, a zágrábi főpolgármester megnyitotta a versenyt, és elindult a félmaraton mezőnye. Tudtuk, hogy mi 5 perc múlva startolunk. Én itt már nem voltam jól. Liftezett a gyomrom, hányingerem lett, már-már meg is ijedtem. Aztán odaszólítottak minket a rajthoz. Én a mezőny elejéhez mentem, gondoltam, legalább kezdjek jól, ezzel is lesz egy kis előnyöm, elég lesz, ha utána hagynak le. :)
Visszaszámoltak, órákat izzítani, és menjünk. Az első lépéseknél rázott a hideg az izgalomtól. Az útvonal az volt, ahol én egyébként is futok, az, ahol az első 5 km-et futottam életemben, ahol az összes edzésem csinálom, mikor egyedül futok (ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/ tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton..), de ez más. Mikor a hídhoz értünk, (kb. másfél km) még mindig nem hagyott le senki. I. ment („onako muški“), ahogy meg is beszéltük, én pedig egyedül futottam. Az élbolyt nem értem be, a többiek pedig nagyon lemaradtak. Egy lány futott előttem, trendi lila cuccban, igazán szép mozgással, az ő tempóját vettem fel, gondoltam, ha ezt így bírnám, és nem sokkal végeznék mögötte, hát én örülnék. De őszintén, én még itt sem bíztam magamban. Átjutottam a hídon. Mindig a híd utáni szakaszon jön a holtpontom. Most is. Elkezdett fájni. Először a térdem, majd a vádlijaim váltak ólommá. Így kicsit lassítottam, de tudtam, megállni nem lehet, itt egy pici séta sem fér bele. A lány el is húzott, I. pedig már látótávolságban sem volt. Na itt kellett volna a zene, mert a légzésem valamiért nem bírom hallgatni, mikor egyedül vagyok. Odaértem a tévétoronyhoz. Tudtam, hogy ez pontosan a táv fele. Addig időt nem néztem, itt rápillantottam az órámra. 13 perc. A többiek annyira mögöttem, hogy nem fognak beérni. És itt elkapott a hév. Meglehet a 25. A pulzusomat nem mertem nézni, csak mentem. Ez volt a legrosszabb rész. A fejemben egy lassú szám járt egyfolytában, és mérges voltam erre. Ezekre a helyzetekre kell a zene, mert ha egyedül vagyok, az segít a holtpontokon, úgyhogy többet zene nélkül versenyre sem megyek, ezt itt megfogadom. :) Tudtam, ha a hídhoz érek, már fejben könnyebb lesz, csak addig jussak el. Felnézek, a szupermozgású lány ott sétál (mondom sétál!!) előttem. Olyan könnyedséggel előztem le, mint ahogy az öblítőreklámokban szállnak a megszárított rongyok. Átértem a másik hídon, teljesen egyedül, és itt már csak egy kis szakasz maradt, de láttam a célt. Mentem, itt én már semmire nem gondoltam. Az utolsó kb. száz méteren ránéztem az órámra, 25 valamennyit mutatott. De közben eszembe jutott, hogy a rajt előtt vagy egy perccel beindítottam, mert a rajtnál a kilométerórával voltam elfoglalva. Tudtam, ha belehúzok, meglehet a 25. Kielőzött a lány. De már nem érdekelt, belehúztam… Odaértem, én csak padot akartam (pedig futás után sosem ülök le, akkor sem ha nehéz…). Majdnem 188-as pulzussal értem célba, lehajoltam, és csak annyit tudtam kinyögni (azt hiszem, azt is szótagolva…): uspjela sam/sikerült. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy „jebeno sam trčala“, vagyis nagyon jól ;) futottam. Nem voltam biztos az időben, de hogy 25 körül lehetek, az biztos. Leültem egy padra. Nem mondom, hogy sírtam. De azt sem, hogy száraz volt a szemem.
Aztán szép lassan leesett: én már két pohár vizet megittam, és már a pulzusom is bőven normális tartományban volt, mikor a lányok beértek. Az egyik futótársam a klubból odajött, és közölte, hogy szerinte a csoportunkból én értem be elsőnek a lányok közül. Én fel sem fogtam. Aztán még kocogtunk egy 10-15 percet levezetésnek, majd odaballagtam a sátorhoz megnézni a hivatalos eredményemet: 24:49!!!!!
Örültem, mert nemcsak a célom sikerült, hanem az álmom is.
A többiekkel voltam még délutánig, bevártuk a félmaratonistákat a célban, kávéztunk, megvártuk a hivatalos eredményhirdetést, majd haza. Velem madarat lehetett volna fogatni. És hogy ezt lehet még fokozni, azt nem gondoltam. Mert délután 5 körül feltették a hivatalos eredményeket egy olyan oldalra, ahol az összes hivatalos verseny eredménye van. Mivel életemben először néztem ilyet, nem is tudtam pontosan, hogy kell nézni. Gyorsan rámentem a Nők – Kategóriák oszlopra. Keresem a nevem: ki van emelve: 3. hely.
Azt hittem, elírták. De egy alaposabb tanulmányozás után mindent megfejtettem. Úgyhogy jöjjenek a számok:
- 24:49 perc
- 4:58 km/perc
- 12,09 km/h
- összességében 125 indulóból 25. lettem
- 44 nő közül a 6. lettem
- a kategóriámban (vagyis a 35 év alatti nők) 3. lettem.
- összesen a klubból 8. lettem, (de előttem 6 pasi van, csak egy nő:)
- 19 mp-pel lemaradva az elsőtől, 5 mp-pel lemaradva a szupermozgású lánytól
- a klubból a női indulók közül a 2. lettem (bár még mindig nem tudom, ki az a Mara, aki megelőzött J )
- a kategóriámban a klubból az első lettem.
És íme a célfotóm. :)
És még oldalakat tudnék írni erről, de nem fogok. Ez az eredmény nem nagy eredmény. Mert tudom, hogy az emberek egy része felkel, és éhgyomorra minden gondolkodás nélkül 5 perccel jobbat fut nálam. És nem csak Usain Bolt. Ez az eredmény az én eredményem, az én személyes sikerem. Mert a futás TÉNYLEG megváltoztatta az életem. Nem látványosan, nem olyan dolgokban, amik kívülről is látszanak, ezekről én tudok. Hogy mennyi frusztrációt lehet a futással legyőzni, hogy a legjobb pszichoterápia, hogy mennyire közelebb visz önmagunkhoz, arról majd később.
Amerikai tudósok bebizonyították, hogy a futás ugyanolyan függőséget okozhat, mint az alkohol vagy a nikotin, és ezzel a világon az egyetlen „hasznos” függőség. Aki nem hiszi, fusson utána.
